2014. szeptember 30., kedd

Nem mindegy ám, hogy hívnak!

A mai bejegyzésemet a Telenor hányavetisége indokolja, de természetesen épeszű ember egy eseménytől nem akad ki. Voltak hát előzmények, de az utolsó csepp a pohárban a Húgom esete volt. Mesélem...

Szóval én magam Molnár Sándornak születtem. Dobogós hely ez a leggyakoribb nevek között, csak a Kovács Péter és a Nagy Zoltán előzi meg. Nem könnyű ám Molnár Sándorként élni, sőt azt is mondhatnám, hogy egyenesen szívás.
Amíg csak a könyvtárban kevernek össze és írnak a nevedre olyan könyveket, amiket nem te kölcsönöztél ki, addig még akár vicces is lehet. Amikor viszont az orvos kever össze egy másik Molnár Sándorral, akkor elfogy a humorérzéked.
Én szerencsés ember vagyok, mert csak 3 hónapig szenvedtem alhasi fájdalmakkal, miközben a leleteim sorra rendben voltak. Három hónap után vettem ki az orvos kezéből a leleteket és ekkor láttam, hogy az a Molnár Sándor 1958-ban született és az anyja neve is más.
"Ja?" -mondta a jó doktor és valahonnan a kupac aljáról előhúzta az én leleteimet. Meg is lett a fájdalmaim oka és még egyszer hangsúlyozom, hogy szerencsés vagyok, amiért csak nem kezelték a meglévő bajomat, ami ráadásul nem is volt halálos. Simán kezelhettek volna egy nem létező betegséggel is, de szerencsés vagyok, hogy a névrokonom egészséges volt.
Egy ideig úgy védekeztem molnársándorságom ellen, hogy elkezdtem használni a második keresztnevemet, de akkor meg egy Sándor Istvánnal kevertek össze. Mármint egy Istvánnal, akinek a családi neve volt a Sándor. Ez sem volt hát megoldás. Így amikor összeházasodtunk a feleségemmel, felvettük egymás neveit és azóta valahogy nem kevertek senkivel össze. Ebben a kötőjeles megoldásban egyelőre csak mi ketten létezünk az országban.
Azért is szerencsés vagyok, mert a szüleim, de főként Apukám megértette és elfogadta, hogy a családi nevem változni fog. Nem lehetett könnyű, mert hazánkban ez még nem annyira szokás, de megmaradt a Molnár is benne és elvileg az az erősebb, így a gyerekeinket kötőjellel fogják Molnár-Soósnak hívni, de az ő gyerekeik már csak a Molnárt viszik tovább. Ilyen a magyar jogszabály.
Ha a telefonkönyvet bújod - mondjuk a digitálisat, amiben keresni is lehet -, találhatsz érdekes neveket, de a Buzi és hasonló családi névvel megáldottak higgyék el nekem, hogy sokkal nagyobb szívás Molnárnak, Nagynak, Kovácsnak, Szabónak, Tóthnak vagy éppen Horváthnak lenni. Hogy csak a leggyakoribbakat említsem. A mi életünk többnyire magyarázkodás és a fentebb leírt félreértések és összekeverések mindennaposak. Az én telefonomban 4 Tóth Tamás van...
A hosszas bevezető után jöjjön a lényeg. Mert arra azért mégsem gondoltam volna, amit a Húgommal a Telenor elkövetett. Előzetesen még annyit tudni kell, hogy a Húginak soha semmilyen kapcsolata nem volt a Telenorral, de az előd Pannon GSM-mel sem. Világ életében ugyanannál a szolgáltatónál, először Westel, aztán T-Mobile majd Telekom előfizető volt.
Ezért is érdekes az, hogy a minap a munkahelyén a pénzügyes hölgy odament hozzá, hogy a fizetéséből le kell tiltani 300 ezrest, mert a Telenornál ennyi tartozást halmozott fel...
... egy (mint kiderült) MÁSIK Molnár Nikoletta, aki ráadásul ugyanazon a napon született. De az anyja neve természetesen nem ugyanaz és nem mellesleg a Húgomnak van harmadik neve is, amit minden szerződésben használni is szokott, pont az ilyen félreértések elkerülése végett.
Nagyon nem értem ám az esetet, hiszen szerződésekben az édesanyák neve minimum ott van, ahogyan a lakcím is - és mondanom sem kell, hogy a Húgom soha nem lakott Szabolcsban -, sőt talán mintha mindenféle személyi igazolvány számra is emlékeznék. Tovább megyek, mert itt van előttem egy Telenor szerződés, amelyben egy második arcképes igazolványt is kérnek, ebben például a jogosítványt.
Röviden tehát a Telenor kiadja úgy a behajtó cégnek az adatokat, hogy a név egy részén és a születési dátumon kívül semmi más nem egyezik.
Aztán a jó képességű behajtó cég - és ez is Magyarisztán, a világon máshol ilyen nem fordulhat elő - a névtöredék és a születési dátum alapján kikéri a Húgom jelenlegi munkahelyét - ezt ki és milyen jogon adta ki??? - majd simán tehet egy letiltást a fizetéséből, mégpedig az átlag magyar havi kereset majdnem háromszorosának értékében.
Ha a Húgi munkahelyén a pénzügyes nem precíz és rendes és nem megy oda a Húgomhoz nagy pironkodva - még Ő érezte magát kellemetlenül -, hogy ezmiez, akkor simán letiltja a fizetéséből ezt a nem kis összeget.
(Szerk: most mondja egy barátom, hogy a dolgozónak el kell ismernie a tartozást, tehát a letiltás előtt a pénzügyesnek oda kell mennie. Esetünkben a pénzügyes azért volt rendes, mert diszkréten kezelte a dolgot.)
Arról ne is beszéljünk, hogy a Húgom éppen próbaidős ennél a cégnél, ahol neki ugyebár bizalmat szavaztak azzal, hogy próbaidőre felvették. Erre mi derül ki róla? Hogy százezrekkel tartozik, mert egy hányaveti p***a, és nem képes a számláit időben befizetni.
Na mi ez, ha nem becsületsértés?
A kép árnyalásához hozzátartozik, hogy a Húgom azon kevés magyar állampolgárok közé tartozik, akik bár beszívták a svájci frank elszállását a lakásvásárlásukkal, de magoldásként azt választották, hogy akárhogy is, de fizetik a megemelkedett törlesztőrészleteket. A Húgom ezt úgy tudja megtenni, hogy a főállása mellett másodállásban is dolgozik, heti plusz 8-16 órákat. És soha nem maradt el egy részlettel sem. És ez nem csak erre a kölcsönére, hanem úgy általában az összes számlájára igaz.
Naszóval ezt az embert alázza meg azzal a Telenor, hogy a vadi új munkahelyére kiküld egy ilyen behajtási dolgot próbaidő alatt.
Azt ugye nem is kell megírnom, hogy a Húgom felháborodott levelére még csak választ sem adtak sem a behajtó cégtől, sem a Telenortól. Pedig mindkettőnek írt és meg kell mondjam, hogy én magam nem lettem volna képes ilyen higgadt hangnemben lekezelni a dolgot és egy-két anyázás csak belecsúszott volna a levelembe. A Húgi az más, ő higgadt és türelmes.

És hepiend nincs? De van.

Én éppen 16-án - még ennek a botránynak a kipattanása előtt egy nappal - döntöttem úgy, hogy kipróbálom a Telenor Hipernetjét. Eleve nem indult túl jól a dolog, mert napokig eltartott az, hogy egyáltalán beaktiválják a kártyát. A részleteket ide kattintva elolvashatod. Az is igaz, hogy az úgynevezett Hipernet hol hiper, hol meg semmilyen és Budapesten belül is előfordult, hogy nehogy 4G nem volt, de még csak EDGE sem. De ez még nem biztos, hogy arra a következtetésre juttatott volna engem, hogy ne használjam a szolgáltatást, hiszen a többi szolgáltató is ilyen. A végső lökés az volt, hogy láttam, miként kezelik ezek (sic!) az ügyfelet és mennyire szarba sem veszik az embert.
Úgyhogy ma délelőtt szépen bementem egy boltjukba és visszaadtam a nem is annyira hiper netjüket. Még mielőtt rám is rám számláznak valami olyan tartozást, amit egy másik Molnár Sándor halmozott fel.
Így aztán éves szinten ezzel csak az én esetemben elesnek jó 80 ezrestől. Így jár ám az, aki elveszti az ügyfél bizalmát.
Remélem ezt a bejegyzést is olvassátok páran és esetleg tovább is osztjátok, hadd tudják meg az emberek, mire számíthatnak a Telenornál.
Nektek pedig kedves Kovácsok, Szabók, Nagyok, Tóthok, Vargák Horváthok és Kissek azt javaslom, hogy minden vasárnap a legközelebbi templomban mondjatok el egy imát és dobjatok be valamelyik szentnek egy százast, nehogy összekeverjenek benneteket egy másik Kováccsal, Szabóval, Vargával, Naggyal, Tóth-tal, Horváth-tal vagy Kissel!
Ámen!

2014. szeptember 21., vasárnap

Mi, mennyi, miért?

Volt egy ilyen műsor. Azért jutott az eszembe, mert a hétvégén két különböző eseményen vettünk részt és a kontraszt nagy volt.
Szombaton az Andrássy-n volt a "Mobilitási hét" záró eseménye, amelyen engem egy dolog érdekelt, mégpedig a Bajcsy felőli végénél lévő Cargo bike-os bemutató. Na, ebben nem is csalódtam, mert milliónyi teherbringa volt kiállítva és még a Hajtás Pajtás által használt, elektromos rásegítéses Bullitt-et is kipróbálhattam. Eszetlen élmény volt.
Itt kellett volna abbahagyni, a csúcson és ahogyan jöttünk, a Bajcsy felé távozni.
De az a baj, hogy az ember mindig jobbat vár és én ökör elindultam az Oktogon felé, hogy megnézzem, mi is ez a rendezvény.
Hogy mi?
Nos, az Octoberfest egy silány utánzata. Vagy inkább a szánalmas szó illik rá jobban.
Az Andrássy kellős közepén felállítva sörpadok és ezeken a sörpadokon ülnek a bepalizott pesti szerencsétlenek és eszik a sült kolbászt meg isszák hozzá a sört.
Kíváncsiságból megnéztem: egy nagyjából 20 centis kolbász 1600 forint... Nos, ehhez hasonló grillkolbászt nálunk a hentesnél egy kilót lehet kapni 1800 forintból, abban éppen 6 pár, azaz 12 darab ilyen kolbász van. Így nagyjából tízszeres áron kapod meg az Andrássyn és míg nálunk a hentesnél friss házikolbászt kapsz ennyiért, az Andrássyn kétes eredetűt, amit olyan zsírban sütöttek ki, amiben aznap már egy tonna ilyen kolbász kisült.
Egyben egyébként hasonlít az Octoberfestre az esemény: itt is órákat kell sorban állni, hogy aztán a méregdrága kolbászt megedd egy sörpadon.
De legalább a többi járókelő látja, hogy Te megengedheted magadnak, hogy 1600-ért egyél egy 20 centis kolbászt. Centije 80 forint, egy nagyobb harapással egy 500-ast be tudsz pusszantani.
Mit mondjak? Gratulálok hozzá!
Természetesen óriási tömeg, a sörtől bódult népek.
"Kenyeret és cirkuszt."
Mindenképpen gratulálok a szervezőknek és mindenkinek, aki elment. Megérte az árát...
Én magam valahogy eljutottam az Oktogonig és onnan már eszünkbe nem jutott továbbmenni a Hősök tere felé. Eleget láttunk.
Inkább szépen bringára ültünk és kikerekeztünk a Nyugatiba, majd hazajöttünk a nyugis kis városkánkba.
Háromszor voltunk tehát ezen az eseményen: először, utoljára és soha többet!
Úgy felhúztam magamat, hogy az összes fotót töröltem a telefonomról, hogy még csak véletlenül se lássam még egyszer. Szerencsémre Kryx barátom azért készített pár fotót, íme egy:
A képen látszik a tömeg, a füst. No comment. Nem nekem való vidék.
*******************
Ma, azaz vasárnap viszont...
Gyerekek!
Minden az ellen szólt, hogy én vasárnap hatkor felkeljek és eltekerjek 40 kilométert, hogy aztán tekerhessek még 40 kilométert és utána még haza is kelljen tekernem 40 kilométert.
Minden amellett szólt, hogy ehelyett az ágyban maradjak és aludjak egy jót.
Szerencsére nem tettem.
7 órakor szépen elindultunk Karvára, amely falucska a Duna szlovákiai oldalán van, szemben Lábatlannal.
Futófesztivál volt itt, maratoni távval és mellette egy jó csomó bringás.
Voltam már jó néhány bringázáson, de ez valahogy mégis más volt. A nevezési díj 5 euró volt, magyaroknak 1600 HUF. 20 centi kolbász... Akik előre neveztek, azoknak ebben benne volt még egy póló is, nekem meg annyira tetszett, hogy a helyszínen nevezve is vettem egyet, 900 forintért. Na, ez emlék, amit szívesen fogok felvenni majd később. Mert még jól is néz ki.
Szuper dolog volt, hogy ott voltak fekvőbringás ismerősök, velük tekertük le a távot szépen kényelmesen a gyönyörű szeptemberi nyárban.

De még mielőtt nekiindultunk, az össze fekvőbringát kipróbáltam és nagyon tetszettek. Még Bandi feleségének a bringája is, amely éppen csak fekvő, de úgy kényelmes, hogy egy normál bringáról átülve is tudod azonnal vezetni. Zseniális!
Ami a lényeg, hogy Karváról Esztergomon keresztül, kényelmes tempóban megérkeztünk Lábatlanba, közben végig beszélgettünk. Régen éreztem magamat ilyen jól. Hihetetlen, hogy a közös érdeklődésű emberek között milyen gyorsan fonódnak barátságok. Nagyon jól tettem, hogy reggel nem az ágyat választottam...
Lábatlanba érkezve természetesen finom meleg ebéd fogadott minket, amely a nevezési díjban benne volt. Ahogyan az emlékérem is, amit a nyakunkba akasztottak és amit én hazaérve már ki is akasztottam a gyűjteményembe. Miután elfogyasztottuk az ebédet, szintén a nevezési díjban foglaltaknak megfelelően át is szállítottak minket komppal Karvára. Azt még nem mondtam, hogy a karvai Duna-korzó milyen szép. Mondja el egy kép:
Tegyük hozzá azt is, hogy a szlovákiai oldalon olyan léptekkel folyik a bringaút-építés, hogy maholnap Pozsonytól Párkányig el lehet majd tekerni vadi új bringaúton és a karvai rész éppen most készül. A Hungaroring megirigyelhetné az aszfalt minőségét, olyan sima. A szívem szakadt meg, amikor el kellett búcsúzni és el kellett indulni hazafelé.
Hazafelé hátszelünk volt, 25 körüli tempóval tekertünk kényelmesen és még arra is volt időnk, hogy vásároljunk egy kis Kofolát, amit én - bár nem Csehszlovákiában voltam gyerek - nagyon szeretek. Persze én a cukormentes változatot iszom, bez cukrem.
Hazaérve megpróbáltam elmesélni a feleségemnek, hogy milyen is volt ez a nap, de nem lehet. Legközelebb el kell jönnie velem.
Nagyon hálás vagyok az életnek, hogy ilyen napokat is ad és ilyen emberekkel ismerkedhetek meg! Remélem, hogy hamarosan újra látjuk egymást!
És az apropó ide a végére? Hogy miért is a cím?
Nos, ha az ember megválaszthatja, hogy az Andrássy úton, retkes padokon ülve, eszetlen nagy tömegben egyen-e meg egy 20 centis kolbászt eszehaccázé', vagy hogy ugyanezért az összegért egy egész napos, profin megszervezett kiránduláson vegyen részt, ebéddel, pólóval, komppal, akkor szerintem az embernek az utóbbit érdemes választania. Mert igenis fontos, hogy mi, mennyi és miért...

2014. szeptember 2., kedd

Egy jobb világban

Ma történt, hogy Rácz Károly, ismertebb nevén Terry Black írt Kerényi Imrének, hogy ha már neki magának is voltak homoszexuális viszonyai, legalább ne buzizzon nyílvánosan.
Többekben felmerült a kérdés, hogy miért is volt erre szükség?
Miért kell Rácz Károlynak, a két gyermeket tisztességgel nevelő apának újra Terry Blackként megnyílvánulnia és miért is kell a köztudat arcába vágnia melegségét.
Nos, az én véleményem az, hogy egy jobb világban, nem kellene hangsúlyoznia Terry Black-nek, hogy milyen irányultsága van. Mert egy jobb világban ez senkit nem érdekelne és ebből sem előnye, sem hátránya nem származna. Egy jobb világban ha nyersz - mert jobb vagy - nem rónák fel, hogy zsidó vagy, cigány vagy, homoszekszuális vagy, arab vagy, nő vagy, szőke vagy, kopasz vagy.

Ez nem egy jobb világ.
Ebben a világban a Kerényi-félék buziznak, miközben maguk is élvezettel forogtak homoszekszuálisok társaságában.
Ebben a világban a Szegedi Csanád-félék zsidóznak, miközben maguk is zsidó származásúak. (Merthogy 2012-ig nem tudtak nagyanyjuk zsidóságáról, napppersze!)
Ebben a világban ha sikereket érek el és anyagilag jobban megy egy kicsit, az arcomba vágják, hogy kampós az orrom.
Ebben a világban ha felszólalok a cigányozás ellen, lecigányoznak engem is.
Ebben a világban ha felszólalok a melegek mellett, lebuziznak engem is.
Ebben a világban ha rászólok egy szemetelő emberre, akkor meg a szőke hajam és a kék szemem miatt fasisztáznak le.
Ebben a világban ha rászólok a vonaton üvöltöző kölkökre, akkor vén g**i vagyok.
Ebben a világban ha rászólok a rendetlenkedő kölkökkel üvöltöző idős emberre, akkor "nepofázzbeletaknyos" vagyok.
Ebben a világban ha rászólok a kutyáját szabadon futtató, a gyerekeket halálra rémisztő gazdára, akkor kutyagyűlölő vagyok.
És sorolhatnám...

Mert ebben a világban mindenki tudja, hogy Ő mi NEM, de szinte senki nem tudja, hogy Ő maga mi.

Így aztán ebben a világban nagyon kevesen gondolkodnak el azon, hogy "általában milyen lehet az, másvalakinek lenni" (A.A. Milne: Micimackó). Az emberek nagy részét nem érdekli a másik ember.
Az emberek nagy része nem tudja, mi is az az empátia.
Sokan vannak (vagyunk), akik tudták (tudtuk), de a közönyös emberek világa kiégette belőlük (belőlünk).
De nincs minden veszve, mert a közöny falán átjut, a megemelkedett ingerküszöböt eléri az erősebb hang.
Az üvöltés.
Úgyhogy ebben a világban, amiben élünk egyelőre mindenkinek sokkal jobban ki kell állnia és hallatnia kell a hangját, mint egy jobb világban.
Nem kell csodálkozni, ha a siketek között üvöltözni vagy kénytelen...

Hogy a közönyös emberek, az "idegesség katonái" (Bornai Tibor) is meghallják és megtudják, hogy vannak mások, akik másként élnek. Nem jobban, nem rosszabbul, hanem másként.
Hogy megismerjék a másikat, a másokat és rádöbbenjenek, hogy a másiktól, a másságától nem kell félni.
És akkor egyszer csak nem fog számítani, ha valaki roma, transzvesztita, zsidó, arab, meleg.

2014. szeptember 1., hétfő

Szép csendben

Szép csendben bunkó lettem.
Szép csendben pont olyan, aki sosem szerettem volna.
A káromkodások úgy csúsznak ki a számon, hogy már észre sem veszem.
Nem okolhatom a világot, mert a világ pont olyan, amilyen. És mások is élnek benne és mégsem lett belőlük bunkó.
Mint belőlem. Szép csendben.
Egyszerűen gyenge voltam és egyre gyengébb vagyok.
Nem voltam képes ellenállni azoknak, akik mindig is lehúztak - magukhoz - , úgyhogy szép csendben elsüllyedtem.
És talán soha nem is leszek már képes felemelkedni. Nem fejlődni, csak elérni újra egykori önmagamat.
Már a buborékok sem mutatják, hogy egykor hol süllyedtem el.
Szép csendben más lett a fontos, mint ami volt. Szép csendben elengedtem azt, ami egykor a szívdobbanás volt, a lélegzet. A lét.
És szép csendben olyan lett az életem is, mint amilyet azok élnek, akikhez soha nem akartam hasonlítani.
Szép csendben az álarc, amit magam elé tartottam eggyé vált velem. Nem tudom, hol végződik az ál és hol kezdődik az igazi arc.
És ha már én sem tudom, akkor ki tudja?
A barátaim? 
Ők legtöbben már lemondtak rólam. Szép csendben tudomásul vették, hogy nem az vagyok, akit egykor szerettek.
Mert biztosan próbáltak figyelmeztetni, csak én közben szép csendben egy harsány bunkó lettem, nagy pofával és mocskos szavakkal. Amik csak úgy fröcsögnek, ha megszólalok. Érthető, hogy arrébb álltak.
Kik kicsit, kik nagyon arrébb.
És vannak, akik szép csendben odébbálltak.
Persze vannak páran, akik valami érthetetlen mazochizmustól vezérelve kitartanak mellettem, de mivel bunkó lettem szép csendben, véletlenül sem mondanám el nekik, mennyire hálás vagyok ezért.
És amikor barátkozni szeretnék, többnyire csak a hozzám hasonló bunkók képesek elviselni. És ezért aztán szép csendben olyanok vesznek körül, akikkel egy buszon sem voltam hajlandó utazni. 
Közben szép csendben távolodom már azoktól is, akik a sors fura fintora miatt a családomba tartozni kénytelenek. Akiknek nem volt választásuk. Akik közé születtem és akiket több évtizede tolok el magamtól és akik lassan, de biztosan távolodnak is tőlem.
És mivel bunkó lettem, fel sem nagyon merül bennem, hogy az én hibám lehet mindez.
Szép csendben, ahogyan az a bunkóknál lenni szokott, megtaláltam a kifogásokat és az önigazolást.
Hogy mindenki hibás, csak én nem.
És szép csendben még az is elfut majd, aki a legfontosabb.
Az egyetlen, aki magamnál fontosabb.
Mert ahhoz is elég bunkó vagyok, hogy azt a maradék érzelmet kifejezzem, amit legalább iránta érzek.
Még szerencse, hogy ezek a dolgok általában nem foglalkoztatnak és csak néha kerülök olyan lelki állapotba, amit a bunkó lényem nem nagyon visel el.
Úgyhogy többnyire elmúlnak ezek a kitörési kísérletek, szép csendben...