2013. november 17., vasárnap

Egy év Szobon

Most nézem a naptárat és azt látom, hogy éppen ma van egy éve, hogy elhagytuk Budapestet. Vannak az életben jó döntések, ez is az volt.
Bár a házzal voltak, vannak és lesznek is gondok, mindenképpen pozitív változás volt az életünkben ez a költözés és egyetlen hibát követtünk el: hogy nem léptük meg már korábban.
Mi történt az egy év alatt? Sok minden. Az első hónapban kifeküdt a kazán, így azt cseréltük. A használtan vett kazán jól teljesít és olcsón megúsztuk.
A tetőt lecseréltük, már nem ázik be és ez megnyugtató. A tetőcserével együtt a szigetelést is kicseréltük a tetőtérben, azóta nincs légmozgás, kellemes és egyenletes meleg van. Az új tető gyönyörű, bár a féltetőt még nem alakítottuk hozzá. Majd tavasszal...
A terveinket többször átírta az élet, de szerencsések vagyunk, hogy mindig sikerült korrigálni. Így hiába feküdt ki az autó, a tető mégis készen lett. És ez a lényeg. A féltető ráér. Nem ázik be és a nagy tetőről leszedett bádoggal megtuningoltam az összeeresztéseket is, így remélhetőleg a télen már kevesebb havat hord be a szél. 
Szépészeti beavatkozásokat is tettem, így például az utcai fronton lecseréltem az elő-tetőt, amelyen így már a szép új cserép van és le is lett lambériázva. Persze ez sem ment könnyen, az egész tartószerkezet el volt rohadva, így gyakorlatilag csinálhattam teljesen újat. Megérte, mert kifejezetten jól mutat.

A tetőcsere során a fa elemeket már mahagónira pácoltuk, ez lesz az új színvilág. Hamarosan nekiállok a fehérre lemázolt lécekről is levakarni a zománcfestéket, minden szép faerezetű lesz, mahagóni lazúrral lekezelve. Szépen fog mutatni.
Persze ez sok idő és ebben a párás-ködös időben nem nagyon lehet pácolni, mert sosem szárad meg. Így valószínűleg ez a munka is tavaszra halasztódik. Szerencsére sikerült kitalálnom egy jó módszert, amivel mindig csak egy léc fog hiányozni a kerítésből, így gyakorlatilag szépen lassanként megcsinálható a művelet.
Tervek vannak az ablakok cserélésére, a ház külső szigetelésére (Dryvit) és természetesen a ház átszínezésére is. De ezekhez a tervekhez egészség kell, mert ha egészség van, minden van. Dolgozgatunk, gyűjtögetünk és szépen lassan, de haladunk előre. Szerencsére évekre előre megvannak a célok, amelyekért érdemes küzdeni. Nem unatkozunk...
Hogy milyen az élet Szobon? Röviden: jó. Hosszabban: nagyon jó! Akik folyamatosan olvasgatják a bejegyzéseimet, azok tudják, hogy a terveimet megvalósítottam. Sok a bringázás, bár nem annyi, amennyit szerettem volna. Azért mégis több, mint amennyi Pesten volt. És milyen helyeken jártunk...
A bringázásnak (is) köszönhetően nagyon jól érzem magamat, fogytam is(meg remélem fogok is még), a lábaim is javulnak. Az élményeimet a Csodabringa blogban írom meg, ide kattintva olvashatod
A bringázás mellett az evezés volt a fő program a nyáron, pár száz kilométert lehúztunk a Dunán és az Ipolyon. Erre amúgy külön blogot is nyitottam, a Kajakozom blogom ide kattintva olvasható.
A kajak is nagy szerelem, most télen kicsit pihennek a hajók. Én tudom, hogy a víz az úr és semmiképpen nem kívánok még egyszer nulla fok körüli vízben fürödni. Egyszer elég volt, majdnem ott maradtunk Apukámmal. Úgyhogy télen nincs evezés, hacsak nem sikerül valahogy szereznem egy neoprem ruhát, amely vizesen is melegen tart. Jelenleg nem úgy néz ki, hogy a közeljövőben lesz erre 25 ezresem. Így a hajók most téli álmot alszanak.
Minden idők legnagyobb árvizét megúsztuk, helyesebben bebizonyosodott, hogy jó helyen választottunk házat. A legmagasabb vízállásnál is még 4 méterrel feljebb voltunk, ez megnyugtató. Vehettünk volna lejjebb házat, közelebb a Dunához, de nem tettük. Olcsóbban lettek volna nagyobb házak, nagyobb kerttel. A döntés, hogy nem ott vettünk végül, jó döntésnek bizonyult.
Tervek? Vannak. Több kirándulás, több pecázás a Dunában és az Ipolyban. Azt tűztem ki célul, hogy kicsit nagyobb egyensúlyt találok a munka és a pihenés között, mert jelenleg a sok anyagi megterhelés miatt túl sok munkát vállaltam, ami megeszi az életemet. Persze élvezem, de kevesebb is elég lenne.
Fontos változás az életünkben, hogy letettük az autót. Vonattal járunk dolgozni és vonatozni jó. Vannak idegesítő dolgok, de közel sem annyi, mint az autózáskor. A vonaton ülve az idő a miénk, ki is használjuk. Én magam írogatok, azaz pénzt keresek ezen idő alatt is. 
A MÁV olyan, amilyen, de azt meg kell jegyezzem, hogy nem söpörték le az észrevételeimet az asztalról, hanem megfontolták. Visszaállították a bicikli kocsit a reggeli járatra, odafigyelnek, hogy az utolsó kocsi is a peronnál legyen. Nem sok reményt fűztem a betelefonálásaimhoz, de megérte jelezni az észrevételeimet. Nem a peronon utazik a bringa...
Egyébként a budapesti közlekedésemet biciklivel oldom meg. A vasútállomástól a munkahelyemig 4 perc az út, tömegközlekedéssel 30 lenne. A munkahelyem és a másodállásom között 15 perc az út, tömegközlekedéssel 1 óra lenne. A bicikli tehát szabadság, amit semmi más nem tud megadni. 
A mostani hidegekben térdvédőt húztam, mert szeretnék majd hatvanévesen és hetvenévesen is bringázni. A bicikli kormányából lefűrészeltem 6-6 centit, azóta könnyebb felcihelni a vonatra és jobban elférek az autók között is, amikor a lámpánál előre óvakodom. Nameg jobban elfér az előszobában is, ahol jelenleg tároljuk a bringáinkat.
A szobi élet fontos részét képezik a macskák is. Kettőt fogadtunk örökbe novemberben, és tavasszal egyel meg is szaporodtunk. Azt hittem, én vagyok a nagyobb macskás, de a kis Feleségem rám cáfol. Meg a rohadék dögök is, hogy őt jobban szeretik, mint engem...
Ez egyébként valószínűleg azért van, mert Ő nem húzkodja a fülüket, nem nyaggatja őket folyamatosan. Én meg nem bírom megállni a dögönyözést, amit a macskák korlátozott mértékben képesek elviselni. Azért persze engem is szeretnek, gyakran telepednek az ölembe. Többnyire akkor, amikor nagyon dolgoznom kellene. Nem tudok ellenállni nekik, mert gyönyörű és titokzatos lények.
Amikor tehát jönnek a nehézségek a házzal, vagy a bevállalt sok melóval, elég arra gondolni, miért is küzdünk. Az ember nagy levegőt vesz és csinálja, még akkor is, amikor kedve lenne úgy élni, mint a rendes emberek. Munka után elmenni a gyerek(ek)ért az óvodába-iskolába, hazamenni és élni. Ilyen is lesz majd. Talán egy év múlva már ilyesmiről is beszámolhatok...
Jelenleg a macskákra irányítjuk az összes szeretetünket és nagyon sokat vissza is kapunk tőlük. Az igazi persze egy gyerek lenne, de jelenleg annyit tehetünk, hogy megteremtjük a feltételeket a gyereknevelésre. Ha majd jön a gyerek, illetve jönnek a gyerekek, akkor legyen nekik hová. Szob ideális hely a gyereknevelésre, ezért (is) költöztünk ide.
Összegezve tehát csodás egy évünk volt Szobon, remélem, hogy ennél még szebbek következnek. Mi mindent megteszünk ezért, rajtunk nem múlik.

2013. október 22., kedd

Kicsi a világ, de ennyire?

Vannak döbbenetes dolgok a világban. Ahogy az ember öregszik, egyre inkább azt hiszi, hogy már nem érheti meglepetés.

Korábban meséltem arról, hogy egy kollégával évekig dolgoztunk együtt és csak véletlenül derült ki, hogy az anyukája nagyanyám közvetlen szomszédja volt évtizedekig. 200 kilométerre, egy 300 lelkes faluban. Ez is hihetetlen.

A tegnapi nap döbbenete a következő:

Hétfőn és szerdán tanítok, így az esti vonattal megyek csak haza, 8 körül. Vannak állandó arcok ezen a vonaton is, akikkel hazafelé együtt szoktunk utazni.

Ilyen állandó utastárs Peti is, akivel egyik este szóba elegyedtünk a bringás kocsiban. És ezután ha együtt utaztunk, gyakran beszélgettünk is. Közös érdeklődés, kölcsönös szimpátia. Ez barátsághoz szokott vezetni.

A véletlenekhez persze az is kell, hogy Peti pont hétfőn és szerdán járjon esti suliba, nekem meg most pont hétfő-szerdás csoportjaim legyenek és nem kedd-csütörtökösek. Így volt alkalmunk találkozni, sőt mostanában a reggeli vonaton is figyelek és ha ugyanazzal jön, befelé is együtt szoktunk utazni.

Most jön a csavar.

Én nagyon sok helyen laktam már életemben, az általános iskola 8 osztályát például 6 különböző iskolában jártam ki. A sok költözés közben azért volt egy városka, nevezetesen Tata, ahová nagyon kellemes élmények fűznek. Ahol szerettem lakni. Az emlékeim élénkek még mindig, pedig éppen jövőre lesz 30 éve, hogy elköltöztünk. Minden bokorra, virágra emlékszem és a mai napig is úgy megyek oda, mintha haza mennék. Tata jó hely, nagy terekkel, kis népsűrűséggel. Élhető és szerethető város. Baromság volt elköltözni Devecserbe, de apukámat oda helyezték, így nem volt sok választásunk. Szerintem a szüleim is bánják...

De nem is ez a lényeg.

Tegnap beszélgettünk Petivel és szóba került, hogy az Ő apukája is katonatiszt volt. És hogy Tatán laktak. Kérdezem tőle, mikor, erre mondja, hogy mikor. És a mi ottlakásunk és az Ő ottlakásuk időpontjában átfedés van. Kérdezem, hogy melyik lakótelepen, erre mondja, hogy ugyanazon. Csak két házzal arrébb.

Mivel a húgommal egyidős, valószínűleg egy óvodába is jártak, így ha hazamegyek a szüleimhez, kiforgatom a fényképes fiókot és a Hugi ovis fényképein ott kell legyen Peti is.

Kicsi a világ.

2013 végén, a Nyugati pályaudvar – Szob vonalon véletlenül egymás mellé ül két ember és kiderül, hogy együtt voltunk kölkök? Van ilyen? Ha van, mennyi az esélye?

Aztán jöttek elő az emlékek a hajóhintáról, a felgyulladt gumivárról, amihez nekem is volt közöm (mármint én építettem, S. Sanyi meg felgyújtotta) és aminek az eloltását Peti az ablakukból végig is nézte. Még arra is emlékezett, hogy a tűzoltók ahogy kiérkeztek, az egyiknek rácsapódott a fejére a kocsi ajtaja és vérzett.

Szóval ritkaság, de van olyan, hogy két ember külön utakon jár 30 évig, majd a sors egy vonat biciklikocsijában összehozza újra őket. Ilyenkor persze elgondolkodom, hogy nem valamilyen mátrixos kádban csücsülünk-e valójában és az életet szimuláló számítógépnek kezdenek elfogyni a variációi…

Akárhogy is van, az elvesztett, majd megtalált barátoknak én nagyon szoktam örülni, ilyen variációk jöhetnek nyugodtan!

2013. augusztus 7., szerda

Barátok jönnek, barátok mennek?

Ezekszerint tényleg nem hiányzom.
Csak kíváncsi voltam rá és már tudom.
Egy szépen bimbózó barátság nem hervad el abba, ha az egyik kritikát fogalmaz meg a másik iránt.
Sőt, a barátot onnan lehet megismerni, hogy elmondja a véleményét akkor is, ha az Neked nem fog tetszeni.
Úgyhogy ezekszerint mi nem voltunk barátok.
Ha csak így át tudsz lépni rajtam...
Nekem lenne okom megsértődni, hiszen nekem olyat még egy barátom sem mondott soha, hogy (megpróbálom idézni, de fejből kell, mert az összes leveledet letöröltem mérgemben) "Van nekem elég barátom, egyel több vagy kevesebb, nem számít..." Vagy valami ilyesmi.
Szóval akkor ezekszerint tényleg van elég barátod és tényleg nem hiányzom.
Én úgy érzem, nagyon sok energiát fektettem a barátságunkba de ezekszerint ezt Te nem értékelted, érzékelted.
Kár.
Mivel el akartam kerülni annak a lehetőségét is, hogy  - mint ezelőtt mindig - majd én enyhülök meg és felhívlak, vagy e-mailt írok, hát töröltem a telefonszámodat, töröltem az e-mail címjeidet, töröltem a Facebook és a G+ ismeretségünket is. A régi leveleidet is töröltem, nehogy azokból ki tudjam keresni a címedet.
Így aztán én tényleg nem tudlak sem felhívni, sem levelet írni neked.
Mondjuk pont ez volt a célom. Sikerült.
Kíváncsi voltam rá, hogy tényleg csak egy haver voltam-e a sok közül, akit el lehet felejteni.
Arra azért kíváncsi lennék, hogy amikor azokon a helyeken jársz, ahol közösen jártunk, akkor mit érzel.
Eszedbe jutok?
Bánod, hogy így hagytuk elszaródni a dolgokat?
Fáj ez neked?
 
Mert nekem fáj.
Nekem hiányzol.

2013. július 20., szombat

Köszönet

A köszönet szép szó. Valami olyasmit takar, amit nehéz megfogalmazni. Talán az egyik legmélyebb értelmű magyar szó és pont ezért nehéz pontosan meghatározni, mit is jelent valójában.
És amikor elhangzik egy "köszönöm" és a másik ember válaszol rá, hogy "nincs mit", ebben a rövid párbeszédben galaxisok omlanak össze és születnek újjá.

És én tényleg azt gondolom, hogy nincs mit! Sőt: ÉN köszönöm!
Csinálhatnék bármit az életben, mert szabad vagyok. De én úgy döntöttem, hogy tanítok (is). És emögött a döntés mögött nagyjából 15, azaz tizenöt évnyi vívódás van. A munkavédelem ugyanis egy szép szakma, de nagyon hamar össze tudnám számolni azokat, aki jól csinálják. Tipikusan olyan terület ez, amihez mindenki ért. Helyesebben azt gondolja mindenki, hogy ért. Kevesen tudják azt, hogy mit NEM tudnak. Hogy mennyit nem tudnak. Hogy mennyit kell még tanulni...

És tipikusan olyan szakma ez, ami - ha jól csináljuk - nem látványos.
Mégis megéri jól csinálni, mert nem a látvány a lényeg. Persze nem baj ám, ha néha van részünk felemelő dolgokban. Íme egy:
Szóval, amikor úgy döntöttem, hogy tanítok, elsősorban nagyképű voltam. Nagyképűség ugyanis, amikor az ember azt hiszi, hogy PONT ő az, akitől tanulni kellene. Örökös vívódás követi a döntést, amelyet csak néha csillapít egy-egy pozitív megerősítés. Szükség van ezekre a pozitív megerősítésekre, mert különben az embert szétmarcangolja a kétely. Jó-e amit csinálok? Jól csinálom-e? Hasznos-e? Használható-e?
Nagyképűség azt is gondolni, hogy a világ jobb lesz attól, amit csinálunk. Mégis ezt kell gondolnunk, mert másképp nem megy. Ha nincs hitünk, akkor elbukunk. Ha nincs hitünk, nincs ami felemelje a fejünket és rajta tartsa a tekintetünket a célon. Azon a célon, ami néha nem látszik. Mi a sok buktató között elvész. A hit segít abban, hogy amikor arccal a sárban fekszünk, legyen erőnk kinyomni magunkat, felállni és menni tovább. A hit abban, hogy amit teszünk, az jó.
Szerencsés az, akinek van hite. Hite önmagában.
Az én köszönetem erről szól.
Én azt köszönöm Nektek, kedves tanítványaim, hogy hitet adtok. Hitet abban, hogy nem csak én akarom jobbá tenni a világot. Hogy nem vagyok egyedül.
Fegyvert adtunk a kezetekbe, bánjatok vele felelősséggel! Életlen, úgyhogy csiszoljatok rajta! Ne hagyjátok, hogy kitompuljon! Őrizzétek, védjétek, tisztítsátok!
És ha ott a sárkány előttetek, ne habozzatok! Csapjátok le a fejét! Ha csak egyet is, de csapjátok le! Előbb-utóbb csak elfogynak azok a fejek és a világ biztonságos(abb) lesz.
És ezért érdemes küzdeni!

2013. június 25., kedd

Az Ipolyon Letkésig, oda-vissza

Először egyszerűnek hangzott: csak kétszer annyit kell evezni, mint amennyit eddig eveztem. Csak kétszer olyan messze kell felmenni és megvan.
Szóban és fejben összerakja az ember. Amit kihagytunk a számításból, hogy az Ipoly feljebb már sodrós ám. Az elején még mosolyogtunk.
Aztán amikor elhagytuk Ipolydamásdot, kezdett a mosoly lehervadni az arcunkról. Amellett, hogy a sodrás fokozódott, egyre többször kellett felhúzni a kormánylapátot, mert súrolta a meder fenekét. Néha pihenésképpen kikötöttünk.
Most találkoztunk kajakosokkal, de puhák voltak és lefelé jöttek. Kenusokkal is, de ők is puhák voltak. Mi meg kemények. Egymást biztattuk, hogy már csak 2 kilométer és ott is vagyunk. Itt már kiálltak a kövek a vízből és nemegyszer csak teljes erőbedobással sikerült egy zúgón felevezni. De meglett.
A letkési hídnál a horgászok röhögtek, de amikor megmondtuk, hogy Szobról jöttünk fel, akkor abbahagyták. 14 kilométer ugyanis, folyással szemben. Nem kevés. Aztán még haza is kell evezni. Az még 14...

De nagyon élveztük. Külön érdekes, hogy Csabi aznap ült először kajakban életében. Nyomta. Igaz, másnap voltak bajok, de mindenképpen keménység az, hogy nem adta fel. Pedig széjjel is égett, mert nem volt éppen hideg idő.

Lefelé már könnyebb volt és az Ipolyon levő kis szigeteket kerülgetve igazi vadregényes tájon eveztünk. Nagyon nagy élmény volt.
Legközelebb a Dunán evezünk fel Esztergomig. Az sem lesz piskóta, mert a Duna ugyebár folyam és nevéhez híven folyik is rendesen. Úgyhogy kegyelemért folyamodunk majd hozzá és sok megállással leküzdjük ezt a 12 kilométert is. Majd mesélek.
Ha kedvet kaptál, gyere!
Lehet kajakot bérelni a szobi révnél, vízbiztos, felboríthatatlan. Mentőmellényt is adnak és nem mellesleg én is ott leszek.

2013. június 21., péntek

Ha leszoksz, leszokom én is...

Üldögélve és olvasgatva a cigaretta árak 1000 forint fölé emelkedéséről szóló híreket, támadt egy ötletem. Helyesebben beugrott, hogy Kryx barátom úgy szokott le a dohányzásról, hogy cserébe én meg leszoktam a kólázásról. Nem volt egyszerű se neki, se nekem. A kóla is narkó, csak társadalmilag elfogadott. De ettől még ugyanúgy függőséget alakít ki és szánalmas, hogy mennyien dőlnek be neki. És szánalmas, ahogyan felnőtt emberek - velem együtt - havonta húszezreket költenek arra, hogy mérgezzék magukat. Cigivel, kólával, cukros üdítőkkel, ésatöbbi.
Azzal hitegetjük magunkat, hogy bármikor le tudjuk tenni, de amikor megpróbáljuk, jönnek az elvonási tünetek. 
Nekem például hetekig fájt a fejem, ment a hasam és még most, így fél év után is vannak napok, amikor megdöglenék egy pohár kóláért. De nem iszom, csakazértsem!
Alkalmazott pszichológia ez kérem.
A versenyszellem működik.
És ha már működik, miért ne lehetne megpróbálnia másoknak is?
Az ajánlatom tehát a következő:
Ha vállalod, hogy leszoksz a dohányzásról, vagy bármilyen káros szenvedélyedről, én vállalom, hogy cserébe leszokom valami hasonlóan káros szenvedélyemről. Vagy rászokom valami egészséges dologra. Rajtad áll csak, mi legyen az.
A dolog "becsületkasszás" és csak akkor működik, ha mindketten betartjuk a megállapodást.
Azaz nem kell nekem bizonyítanod, hogy Te aztán tényleg nem szívsz. Elhiszem Neked.
A lényeg az a szándék.
És a verseny.
Versenyezzünk, ki bírja tovább!
Amit magamtól be tudok ajánlani áldozatnak:
Nem iszom több cukros üdítőt. Semmilyet. Nehéz lesz, de megteszem. (Ez a versenyszám is elkelt, mégpedig egy olyan barátom szokik le cserébe a dohányzásról, akiről a szülei nem is tudták, hogy dohányzott...)
Nem eszem csipszet. Semmilyet. Nehéz lesz, de megteszem. (Ez a versenyszám elkelt, ameddig +Gábor Vásárhelyi nem dohányzik, én nem eszem semmilyen csipszet.) 
Nem eszem nassolnivalókat. Semmilyet. Nehéz lesz, de megteszem. (Ez a versenyszám elkelt, mostantól +Zoltán Rittinger cigarettáról történő leszokása érdekében a nasi hanyagolva)
Sőt, 18.00 után nem eszem semmit, maximum gyümölcsöt. Nehéz lesz, de megteszem. (Ez a versenyszám elkelt, +Attila Orbán kihívása szerint akkor mostantól sem ő, sem én nem eszünk este 6 után semmit, csak gyümölcsöt.)
Nem iszom többé energiaitalokat. Semmilyet. Nehéz lesz, de megteszem. (Ez a versenyszám elkelt. +Náhóczki Náhó Gábor nem iszik addig cukros üdítőt, amíg én nem iszom energiaitalt.)
Hetente egyszer futok, legalább fél órát. Nehéz lesz, de megteszem.
Hetente egyszer legalább kerékpározom, legalább egy órát. (Télen is, ha nincs jég vagy hó az utakon). Nehéz lesz, de megteszem.
Nem rágom többet a körmömet. Mission impossible, de megteszem. ;)
Soha többet nem eszem gyorsétteremben szemétkaját. Nagyon nehéz lesz, de megteszem.
Hetente egyszer kipróbálok valami olyan kaját, ami egészséges, csak utálom. Ez lesz a legnehezebb, de megteszem.
 A listát folyamatosan bővíteni fogom és oda fogom írni, hogy miről kinek a kedvéért szoktam le (Ha megengedi az illető). Ha tehát ki tudsz találni még valamit, amiről le, vagy amire rá kell szokjak, nyomjad! Megteszem.
A lényeg, hogy cserébe Te meg tedd le a cigit, vagy szokj le valami egészségtelen dologról, vagy szokj rá valami egészséges dologra. Csak megegyezés kérdése, én szinte bármiben benne vagyok...
Tőlem lehet úgy is, hogy nem azonnal, hanem szépen csökkentve szoksz le, vagy szoksz rá. Mondjuk egy hónap alatt.
Lássuk, ki a keményebb!
Természetesen egy dologról illetve dologra egy valaki kedvéért szokom le, vagy szokom rá, így olyan nem lesz, hogy öten leszoktok a cigiről én meg cserébe csak egy rossz szokásomtól válok meg.
Csak becsületesen, korrekten!
A versenyünk állásáról a közösségi oldalakon számolunk be és a közös barátaink is tudják majd követni, hogy állunk éppen.
Na, mit szólsz?
Majdnem elfelejtettem a lényeget, így utólag egészítem ki a blogot:
Ha a kedvemért nem szoksz le, de van olyan ismerősöd, akinek a kedvéért meg igen, illetve van olyan, akit nagyobb ellenfélnek tartasz (vagy kisebbnek, mert tőlem rettegsz :) ), akkor versenyezz vele! (Persze tök jó lenne, ha elmesélnéd nekem és így erőt adnál ezzel is...)


Kezd felpörögni a dolog, úgyhogy mostantól +Péter Tóth-Czere is kihívható, mint amolyan szárnysegédem. A részleteket vele tessék egyeztetni!
(Nem tudom, hogy minden barátom fel van-e iratkozva a blogomra, úgyhogy osszad tovább. Szúrj ki velem!)

2013. június 20., csütörtök

A Duna is az enyém!

Nem tudom, hogy az árvíz miatt, vagy mert hétköznap volt, de tegnap délután 6 és 8 óra között azzal szembesültem, hogy a Dunán sincs senki az Ipoly torkolat felett.
Úgy eveztem egy órát felfelé, hogy közben egy utasszállító és egy uszály úszott el mellettem.
Rajtuk kívül senki.
Teljes magány, teljes csend és a fenséges folyam.
És nekem most pont ez kellett.
A Dunával meg kellett küzdeni, hiszen van sodrása. Felfelé alig haladtam 4 kilométert és ehhez is kellett másfél óra. Megállni és bámészkodni nem lehet, mert egy perc bámészkodást 3 perc lapátolással jutalmaz a folyam.
De ezzel együtt is egy nagyon kényelmes evezéssel, senkitől nem zavartatva sikerült felmennem Helemba fölé, ahol találtam egy nagyon kellemes, kavicsos partszakaszt a szlovák oldalon. Itt kötöttem ki és bámészkodtam vagy egy fél órát.
 
A szúnyogok megkíméltek, tegnapról tehát nincs egy új dudorom sem (az Ipolyon szerzett 200 mellé). Az Ipolynál sem a vízen értek a támadások, hanem a susnyásban, ahol vízre kellett tenni a hajót. Azalatt csíptek dudorosra. A Dunán ilyen nem történt, kényelmesen vízre tettem a hajót, az evezés alatt csak madarakkal és halakkal találkoztam.
Néha megkapaszkodtam a fák ágaiban. Még mindig nagyon fenn van a víz, így olyan helyeken is elhaladtam, ahol máskor gyalogol az ember. Az evezésről készült tracklog (GPS-es útvonal rögzítés) is, íme:

 
Egy kicsit féltem attól, hogy a kajak miként fog reagálni majd a nagy hajók által keltett hullámokra, de örömmel jelentem, hogy nem hiába tengeri kajak: meg sem kottyantak neki. Egy pillanatra sem volt bizonytalan érzésem, stabilan szelte a nem kis hullámokat is.
 
Legközelebb célom a Garam folyó torkolata, amely nagyjából kétszer ilyen messze van. Ha azt elérem, utána Esztergomot akarom elérni, amely már egy 15 kilométeres túra felfelé, folyással szemben.
Ha van kedved, csatlakozhatsz hozzám. Megbeszéljük, megyünk. Ennyi. Ha nincs hajód, a szobi révnél kölcsönözhető is.
Azaz, nincs kifogás...

2013. június 15., szombat

Az Ipoly az enyém!

Valahogy úgy mondta +Attila Orbán barátom, hogy: "Nincs annál természetközelibb élmény, mint amikor az ember egyedül a folyón kajakozik..."
És nagyon igaza van.
Az Ipoly ma csak az enyém volt. 5 kilométert eveztem felfelé rajta, kényelmes tempóban és sokat bámészkodva, majd lefelé csorogtam és végül a Dunán ereszkedtem le a szobi révig. Összesen 11,6 kilométert. Jólesett és el sem fáradtam nagyon. A tracklog itt: 


Akár hiszitek, akár nem, SENKIVEL nem találkoztam ebben a két és fél órában. Csak madarakkal, békákkal, ugráló halakkal, siklókkal. Ember - rajtam kívül - sehol egy szál sem.
És ezt ma kifejezetten díjaztam...
Az Ipoly még nem apadt vissza és némi szagot kénytelen voltam elviselni és természetesen némi szemetet is összehordott a víz, de ki lehetett bírni.
A hajót egyedül cipeltem le a vasúti hídig és ott tettem vízre. A cipeléshez nagyjából 5000 forintból dobtam össze egy szállítókocsit, csak egy 10-es fúró kellett hozzá és egy 17-es villáskulcs.
A legnagyobb összegbe a két kerék került, egyenként 1600 forintba. Kellett hozzá két derékszögben meghajlított 4-es, rozsdamentes lemez, 2 db 10x60-as hatlapfejű csavar önzáró anyákkal, négy darab alátét erre a csavarra, 2 db 8x25-ös hatlapfejű csavar szárnyas anyákkal és alátét ezekhez. A kocsi rögzítéséhez egy spanifert használtam, 600 forint a barkácsáruházban. És ennyi. Összeszerelni 15 percig tartott és tökéletesen vizsgázott még terepen, sárban is. Így a kajakot egyedül le tudtam húzni a folyóig, majd vissza is. A kocsi szétszedhető, de egyben is elfért a kajak tárolórekeszében.
Ha az ember boltban vesz kajakkocsit, az minimum 15 ezres, de 21-ért is van. Ehhez képest ha nem kapkodok, kereket is találtam volna olcsóbban, azaz egy ilyen kocsi kihozható 3000-4000 forintból is.
Lehúztam vele a hajót, vízre dobtam és huss...
Az Ipoly áradása miatt alig találtam helyet, ahol ki tudtam kötni és ott is összesároztam magamat és a hajót is. Képet nem nagyon tudtam csinálni, mert a Motorola Defy Minit vittem magammal, ami vízálló, de ez az egyetlen jó dolog, ami elmondható róla. Azért itt egy kép:
Az látszik, hogy a víz sáros és zavaros, de így is nagy élmény volt. A nap szépen sütött, a szúnyogok a folyó közepéig nem nagyon repülnek be, csend volt, béke és nyugalom.
Ez az igazi regenerálódás, ami rá is fér a tépett idegeimre.
Legközelebb a Duna és a Hron lesz soron, de az Ipolyon is fel akarok evezni nagyon sokáig.
Majd mesélek...



2013. június 14., péntek

Hajó, ha nem jó...

Ha már frissítették a blogger mobil alkalmazást, tegyünk egy próbát újra a telefonról bloggolással.
Vannak az életben felejthetetlen pillanatok. Ilyen mindenképpen az, amikor egy álom megvalósul.
Kevés ilyen pillanat van, így ki kell élvezni. Élvezem is.
 

Még gyermekkoromban, Tatán az Öreg tavon lettem szerelmes a kajakozásba. Csak azért tanultam meg úszni, hogy felvegyenek a szakosztályba. Igaz, a versenyszintű kajakozás az főleg futás és edzőtermi edzés, de azért felejthetetlen napokat töltöttünk a vízen.
Már akkor tudtam, hogy nekem egyszer lesz saját hajóm.
És lett.

Igaz, hogy nem új, de az enyém. Tökéletes lesz arra, hogy kipróbáljam, az eltelt 28 év alatt fakult-e a tudásom és tényleg akkora élmény-e hasítani a vizet, mint amire emlékszem.
Hamarosan beszámolok erről is.
Itt a jó idő, vízre szállok a hétvégén...

2013. június 6., csütörtök

Szob, árvíz, 2013. Jól vagyunk!

Sokan kérdezitek, hogy mi van velünk Szobon? Mi a helyzet az árvízzel. A megnyugtatásotokra közlöm, hogy velünk minden rendben. Amikor a házat vettük, meggyőződtünk róla, hogy az eddig mért legmagasabb árvíz-szint felett van úgy jó 5 méterrel. Így minket ez az árvíz nem fenyeget.
Vannak persze dolgok, de ezek inkább kellemetlenek. Ilyen például, hogy kerülővel lehet csak hazamenni, de ez csak az autózásra vonatkozik. A vonat jár rendesen, így ma vonattal megyünk dolgozni.
Úgyhogy mi jól vagyunk, nyugi!
(Fényképek nem lesznek ebben a bejegyzésben, mert a katasztrófaturizmust gyűlölöm...)
 
Egyetlen dolgot szeretnék még megjegyezni, mert látom, hogy a fejekben kicsit zavar van.
Ez pedig az, hogy miért építkeznek egyesek árvíztől veszélyeztetett területre.
Meghogy "Úgy kell nekik!".
 
Mielőtt pálcát törnél ezek felett az emberek felett, pár dolog.
Elsőként, hogy a ma árvíz által veszélyeztetett területek jó nagy része nem volt veszélyeztetett akkor, amikor az építkezés mellett döntöttek. Azóta lett az, mégpedig azért, mert a vízszintek magasabbak. Idén - becslések szerint - nagyjából fél méterrel.
Ez pedig azt jelenti, hogy olyan utca is víz alá kerülhet, ami eddig nem. Olyan házakat is elönthet a víz, amelyeket eddig nem.
És ez sajnos tendencia, azaz várható, hogy az évek előrehaladtával egyre nagyobb árvizek lesznek.
 
A másik, hogy akik árvíz által veszélyezetetett területre építkeznek - vagy ott házat vesznek -, azok többnyire nem jókedvükből teszik. Azért teszik, mert nincs más lehetőségük anyagilag.
Nem a luxusvityillókról beszélek, nem a nyaralókról beszélek. Azokkal nincs semmi baj. A gazdagok meg tudják magukat védeni, nem kell őket sajnálni! Általában meg is teszik, sőt a ház eleve úgy van építve, hogy simán átvészel a maximális szintek feletti árvizeket is.
Ne ők jöjjenek fel a gondolatodban, amikor az árvíz szót hallod! Ők vannak kevesebben.
 
Azokról beszélek, akik azért vettek kis házat árvizes utcában, mert másra nem futotta. Azokról, akik a házat örökölték az ősöktől és nem tudnak máshová menni. Azokról, akiknek nem volt választása. Akiknek nincs más választása.
 
Én szerencsés vagyok, mert megengedhettem magamnak, hogy feljebb vegyek házat. Drágább volt. A jelenleg elöntött szobi utcákban például 75%-ért lett volna nagyobb, szebb ház. Én dönthettem úgy, hogy inkább a drágább, de biztos helyen lévőt vegyük.
De vannak, akiknek nincs döntésük.
Ők érdekelnek engem. Velük mi lesz?
 
Szóval amikor elgondolkodsz ezeken a dolgokon, vedd ezt is figyelembe, légy kedves!
És ha tudsz segíteni, segíts!
Mindig van hol, mindig van kinek.
(Ja! Ha valamit, ezt a bejegyzést megéri továbbosztani!)

2013. május 24., péntek

Negyvenegy

Én magamnak írom a blogokat, de ha más is élvezi azokat, ám legyen!
Szeretem a blogokban azt, hogy segítenek rendezni kicsit a gondolataimat. Ha ugyanis le kell írni valamit, akkor a fejben kavargó kusza összevisszaságot kell sorok közé kényszeríteni és így megszelídülnek, elrendeződnek, sorbaállnak az események. És ez jó.
Nameg jó visszaolvasni is.
Most olvastam el azt az írást, amit negyvenévesen tettem közzé. Itt olvashatod el, ha lemaradtál volna róla. Minden szava igaz továbbra is. De egy év alatt is történtek dolgok, ezeket szedném sorba most.
 
Amikor negyven voltam, még nem is sejtettem, hogy az életem gyökeres változásokon megy keresztül az elkövetkező évben. Nem is sejtettem, hogy "megházasodunk". Szerencsére meghoztunk egy döntést, amely minden nehézség ellenére jó döntésnek bizonyult. Szobra költöztünk - talán olvastál róla, a legolvasottabb blogbejegyzéseim közé tartozik a "Költözünk" című - és ezzel az életünkből kimarad egy olyan tényező, amely kezdte már-már tönkretenni azt. Ezt a tényezőt úgy hívják, Budapest. Naggggggyyyyyon nem hiányzik!
Persze sokan élnek Budapesten és én nem is akarom sem megsérteni, sem leszólni ezt az életformát. Csupán annyiról van szó, hogy nekem egyszerűen nem ment. Szépen lassan, de biztosan őrölte fel az idegeimet és kezdtem már nem hasonlítani önmagamra. Szerencsére önelemzős típus vagyok és észreveszem magamon a változásokat, de emellett vannak igazi barátaim, akik nem félnek megmondani nekem, ha valami gáz van velem. És bizony gáz volt velem, de még talán időben sikerült leereszteni.
Most éppen a regenerálódás időszakát élem és bár nem vagyok még mindig a régi, de vannak jó jelek. Elindult egy folyamat, amiben a nyugis szobi életnek bizony nagyon fontos szerepe van.

Igaz, néha némi zavart érzek az erőben, de alapvetően nagyon rendben van ám az az életforma, ami kialakulóban van minálunk.
Miről is beszélek, amikor életmódváltásról esik szó?
Nos, például 110 négyzetméteren lakunk 35 helyett, ami eleve simítja az ember idegeit. Végre mindenre van hely. Nem is tudom elképzelni, hogy voltam képes 35 négyzetméteren megoldani mindent. Lehet, hogy emiatt is idegesebb voltam? Valószínű.
A kertesházzal - ami egyébként esetünkben kertetlen - együtt jár néhány szuper körülmény is. Ilyen körülmény két és fél négylábú, melyek közül Kumpa nevű anyacicánk és az ő egyhónapos Dömper nevű kiscicája nagyon sok örömöt okozott nekünk már.
Lehet macska nélkül is élni, de minek? Ezek a kis rohadékok akkor is fel tudják vidítani az embert, amikor egyébként teljesen le van törve és konkrétan érzem, ahogy az idegeim simulnak ki, amikor odaülnek az ölembe dorombolni. És hogy a macska nem kötődik az emberhez? Ez is nevelés kérdése. Igaz, a fiú macskánk, aki az Izom Tibor névre hallgat - barátainak csak Tibike - nem annyira dörgölőzős, de ő meg a legváratlanabb pillanatokban képes kimutatni a ragaszkodását. Őt is imádjuk.
Szóval megmacskásodtunk és ezt az örömöt igazán csak azok értik, akik hozzánk hasonlóan szeretik az állatokat.
Persze vannak az állatokkal kapcsolatosan negatív dolgok is, de aki falura költözik (még ha Szob hivatalosan város, sőt járási központ is), az tudomásul kell vegye, hogy a kutyák ugatnak. Hozzá lehet szokni ehhez is, bár azt sosem fogom megérteni, hogy akinek a kutyája a saját ablaka alatt ugat egész éjjel, az ebben milyen örömöt lel, de az ő dolga. Azt sem értem, hogy pásztor kutyát miért kell 3 négyzetméteren tartani, de ez is az ő dolguk.
Mindent összevetve Szobon lakni jó és nem bántuk meg a döntésünket. Adassék meg nekem az, hogy legkésőbb majd a hatvanötödik születésnapomon leblogolhassam, hogy kifizettük a házat rendesen.
Nagyon örülök annak is, hogy a munka fronton továbbra is rendben van minden. Továbbra is szeretem a munkáimat és a tanítás is annyira felpörgött, hogy nagyon unatkozni nincs időm. Az elmúlt egy évben még két másik iskolában is elkezdtem tanítani és így többet dolgozom ugyan, de több sikerélmény is ér és nem mellesleg többet is keresek. A pénz pedig jól jön annak, aki házat vesz. Mindig van helye.
Ha már ház, egy külön blogot megérne az is, hogy miként szembesül az ember azzal, hogy bizonyos dolgok nem úgy vannak, ahogyan azt elképzelte.
De a mai nap nem erről szól. Ha a házzal kapcsolatos problémák szerepet kaphatnak a mai napban, akkor is csak annyiban, hogy megemlítsem, milyen szerencsés vagyok abban is, hogy egyrészt MINDENT meg tudok csinálni, ami elromlik, másrészt nagyon rendes barátaim vannak, akik meg segítenek abban, amit mégsem tudnék megcsinálni egyedül. Így aztán a féltetőnk már nem ázik be, mert jöttek, leszedtük, kicseréltük az elrohadt léceket és elrendeztük a felemás cserepeket. Egy nap alatt kényelmesen megvoltunk vele és tisztább, szárazabb érzés, de szó szerint.
Nem félek tehát a ház dolgaitól, mert ha az egészségem engedi, akkor szépen lassan kijavítgatunk mindent. Inkább lassan, mint szépen.
Ha már az egészség: hála istennek nem panaszkodom továbbra sem. Lassan fél éve, hogy teljesen letettem a kólát és így utólag már látom azt is, hogy mekkora egy barom voltam, hogy nem előbb. Egy dolog biztos: én kólát ebben az életben többé nem iszom. Egy kortyot sem. Soha többet! Az ilyen függőségektől drasztikusan lehet csak megszabadulni, nem lehet csökkenteni az adagot. Le kell tenni! Én letettem és ebben sokat segített az a fogadás, amit Kryx barátommal kötöttünk. Ha én nem iszom több kólát, akkor Ő meg leszokik a cigiről. Mindketten tartjuk a fogadalmunkat és nekem jó érzés tudni azt, hogy Ő miattam (is) egészségesebben él. Megjegyzem, hogy nála elég kemény életmód váltás az is, hogy hetente 600 kilométert leteker bringával emellé. Irigylem is emiatt, mert nekem most a bringa kicsit háttérbe szorult. Azért ha tehetem, elmegyek vele erre-arra. A Balatont azért idén is megkerültük.
Ha már egészség: elkezdtem újra futni is és bár a térdeim kissé tiltakoznak, az eredményeim javulnak. A heti 3-4 futásról most kicsit csökkenteni fogok 2-3-ra, mert rájöttem, hogy az izületeim is negyvenegy évesek és nem bírnak annyit, mint húsz éve. Ahogy mondani szokás: az élet rövid, de futás közben hosszabbnak tűnik. És ha már 200 méterre lakom a Dunától és a mellette húzódó sétánytól, kihasználom az alkalmat arra, hogy futtában megnézzem párszor. Nem lehet megunni...
Ha esetleg szeretnéd követni a fejlődésemet, a Sportypalra felteszem a futásaim GPS-szel rögzített útvonalait. Ide kattintva érheted el. Tudom, hogy nevetségesek ezek az eredmények, de szeretek szórakoztatni. Persze leszek még gyorsabb is, ahogyan az is vagyok minden egyes alkalommal. És természetesen senkivel nem kívánok versenyezni, csak magammal. Magamat meg könnyű legyőzni, mert nem vagyok nagy ellenfél... ;)

Mit tervezek a negyvenkettedik születésnapomig?
Sok tervem nincs és ennek főként anyagi okai vannak. Az idei év arról fog szólni, hogy tél előtt a házon a tetőt megjavítsuk, mert ezzel a tetővel nem lehet nekiindulni még egy télnek. Kicsit kell hangolni a fűtésen is, mert szinte az összes fűtéscsap be van rohadva és így nem nagyon lehet szabályozni a meleget. Ez a múlt télre kiszabott számlán meg is látszik, de idén ez már másként lesz. Mindez megint csak pénz, pénz, pénz.

Szóval nagyon sok olyan dolgot fogok csinálni, amik ingyen vannak. Sok túra lesz a szomszédos Börzsönyben. Sok bringázás lesz. Sok pecázás lesz az Ipolyon és a Dunán. Sok fürdés lesz a Dunában. Ha van kedved, csatlakozhatsz.


Szerencsére a legjobb dolgok az életben ingyenesek.

És a végére a legfontosabb: nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy milyen szerencsés vagyok a kis feleségemmel. Hogy olyan kapcsolatban élhetek, amelyet a megpróbáltatások csak erősebbé tesznek.
Így aztán a negyvenegyedik születésnapomra az a legnagyobb ajándék, hogy a magánéletemben minden rendben van.
Ennél többet nem is kívánok magamnak.
Minden más mellékes.

2013. február 14., csütörtök

Miért venném meg Gergő házát?

Van nekem egy nagyon jó barátom, Gergő. Ha belegondolok, kevés olyan jó barátom van, mint Ő. De nem ezért venném meg azt a házat, amit Érden árul...
Előzetesen leszögezem, hogy nagyon élvezem azt a házat, ahol lakunk és nem bántam meg a szobi házvásárlást. De most, hogy túl vagyok egy vásárláson, számos olyan dologra rájöttem, ami miatt így soha többet nem vásárolnék házat, ahogy mi tettük. Pár dolgot másként csinálnék és ezek alapján Gergőék háza jelenleg sokkal jobb vétel lenne, mint a miénk volt.
 
A kérdéses házikó - mármint Gergőéké - Érden van, egy zsákutcában. Egyébként a mi házunk is zsákutcában van és nagy szerepe volt a döntésemben annak, hogy pont Gergők házánál láttam meg, milyen jó dolog is zsákutcában lakni. Aki zsákutcában lakik, annak a háza előtt nincs átmenő forgalom. Azok az emberek járnak-kelnek itt - és ott is - akik az utcában laknak. Ez naponta 20-30 elhaladó autót jelent. Ha nem zsákutcában laksz, akkor ez óránként is lehet ennyi, főútvonalon meg akár percenként is. Ha az ember családi házba költözik, akkor - gondolom én, szigorúan magamból kiindulva - nyugalomra vágyik. A nyugalom nálam pedig nem egyeztethető össze azzal, hogy az ablakom alatt percenként tucatjával mennek el az autók, kamionok, helyi járat. Na, ezért költöztem én zsákutcába, Szobon a mi utcánkban volt olyan nap, amikor 7, azaz hét autót számoltam meg. Pedig direkt figyeltem. Zsákutcában lakni tehát jó!
Ha házat vennék most, akkor CSAK olyan házat vennék, amely nem az utca fronton van, hanem előkert választja el az utcától. Miért? Mert a mi házunknál a gyalogosok (tisztelet a kivételnek) BÁMULNAK be az ablakon, amit én felettébb utálok. Az embernek az az érzése van, hogy egy nagy Big Brotherben van és az egész élete egy nyitott könyv. Ezzel szemben egy előkertes háznál (ilyen Gergők szóban forgó háza is) ez a probléma nincs. Az ember ráadásul ültethet néhány dísznövényt, sövényt a ház és az utca közé, ami a bekukucskálást lehetetlenné teszi, de még azt a kevés hangot is megfogja, amit az a néhány autó jelent, ami elvétve elmegy a ház előtt. Elég ám egyetlen szomszéd, aki reggel ötkor jár dolgozni és minden reggel járatja a kocsit (én is ezt csinálom, igaz fél hétkor), míg bezárja a házat és a kaput. Akár akarod, akár nem felébredsz erre akkor is, ha Neked elég lenne később kelned. Szóval jó az, ha egy biztonságos távolság választ el az utcától...
Ha most vennék házat, akkor olyat vennék, amihez van egy megfelelő kertecske. Nem nagy, nem akarok sem krumplit, sem borsót ültetni, de nem is kicsi. Arra kell a kertecske, hogy oda ki tudjak néha ülni, nyaranta a gyerekeknek ki lehessen tenni egy medencét, rohangálhassanak kedvükre. Ehhez egy 1000 négyzetméter alatti telek bőven elég. Mondjuk 700 négyzetméter, mint Gergőéknél. Egy ekkora kertben még a fű is tökéletesen, kevés munkával karbantartható, de arra is bőven elég, hogy az ember egy kis sufnit húzzon fel rá (ez Gergőéknél megvan), illetve egy kocsibeállót csináljon (Gergőéknél ez is megvan) és meleg nyári napokon kellemes kerti partikat rendezzen a haveroknak és azok családjának. Szóval egy jól eltalált méretű kert nagyon jó dolog ám...
 
Aztán ha házat vennék, nagyon jó dolog lenne, hogy körül lehet járni. Ezt a gyerekek nagyon élvezik, simán lehet körülötte fogócskázni, vagy akár biciklizni. Ha én most lennék kölyök, biztosan nem állnék meg addig, amíg százszor nem kerülöm meg a házat cangával. Aztán kétszázszor. Aztán görkorival.
Az ilyen, megkerülhető házaknak megvan az az előnye is, hogy nincs a szomszéd felé eső falrész, nem támaszt a házad falához semmit a szomszéd (extrém esetekben nem borít például homokot meg sódert a fal tövébe, amitől aztán átázik a ház fala teljesen...) és ami a legfontosabb, kellemes távolságba kerülsz attól, hogy egy félhülye szomszéd mondjuk hajnalonként a hálószobád mellett, a párnádtól 1 méterre hasogassa a tűzifát. Vasárnap is. Igaz, az én szomszédaim Szobon aranyosak és Gergőék házánál is kifejezetten jó fejek, de azt sosem lehet tudni, mikor költözik melléd egy elmeháborodott. Velük szemben a távolság az egyetlen biztos megoldás.
Gergőék házánál külön imádható dolog az, hogy az udvar egy része a ház mögött van, így az utcáról nem látszik, a telekszomszéd felé magas kerítés és buja növényzet határolja, így a diszkréció adott. Nem néz senki bele az orcádba, miközben napozol, medencében pancsolsz, vagyakármi.
 
És nem utolsósorban, ha egy ház körbejárható, akkor minden napszakban van olyan terület, ami éppen árnyék alatt van és a legnagyobb nyári melegben is ki lehet oda ülni.
A következő szempontom az, hogy nem vennék emeletes házat. A miénk emeletes, már kicsit bánom. Vannak persze előnyei is, hiszen a mi házunk kis alapterületű és így télen bagóból kifűthető (átalányban annyit fizetek, mint Pesten fizettem egy 35 négyzetméteres panelért...). De egyértelműen hátrány egy emeletes háznál a lépcsőzés, amit mi még bírunk így 40 évesen, de leszünk mi majd 65 évesek is, mire kifizetjük. Szóval a lépcsőzés nem jó dolog, megerőlteti a térdet és éjjel, félálomban lemenni vécére külön bónusz.
Gergőék háza viszont földszintes. Nagy előnye ennek, hogy nincs lépcsőzés és további előny az is, hogy a tetőtér -padlás - szükség esetén bármikor beépíthető. Így a ház alapterülete megnövelhető majdnem a duplájára, ha a gyerekeknek esetleg kell majd a hely, ahogy nőnek. A gyerekszoba egyébként később vendégszobának meghagyható, a jelenleg meglévő földszinti terület egy kétgyerekes családnak tökéletes, jó beosztású, élhető élettér.
Ha házat vennék, csak olyan embertől vennék, aki műszaki beállítottságú. Csak villanyszerelőtől, lakatostól, víz- gáz- és központifűtés-szerelőtől, kőművestől. Vagy mérnök embertől.
Miért? Mert ezen embereknek általában olyan a beállítottságuk, hogy nem bírják elnézni, ha valami rossz. A saját házukban aztán végképp nem. Ez a műszaki beállítottságú ember minden problémát meg tud oldani mégpedig úgy, hogy az utána jól is fog működni.
Mi, akik ez a "fajta" vagyunk, nem tudunk azzal a tudattal élni, hogy valami nem jó, bármikor elromolhat. Ott motoszkál a fejünkben és inkább megcsináljuk, vagy megcsináltatjuk, mert csak akkor tudunk nyugodtan aludni.
Gergő villanyszerelő, háztartási gépek forgalmazásával foglalkozik és emellett nagyon ügyes keze van mindenhez. Engem - de több barátomat is - számos esetben segített ki olyan műszaki problémákból, amikhez én kevés voltam. Pedig én is ügyeskezű, igényes ember vagyok.
Vagyunk páran, akik ha valamit megcsinálunk, az meg van csinálva. Ennyi. És vagyunk páran, akiket a kihívott szakember sem tud átverni. Alapvetően azért nem, mert eleve ismerettségi körből választunk megbízható szakembert mindenre, másrészt meg azért nem, mert magunk is meg tudnánk csinálni mindent és csak a speciális szerszámok miatt nem állunk neki. Olcsóbb ugyanis kihívni valakit, mint gépet bérelni, elcseszni egy hétvégét - vagy hetet - és ugyanazt az eredményt elérni.
Összegezve tehát mindezeket azért írom csak le, mert van, akitől az ember nyugodtan vehet házat. Nincs összegányolva. Gergőtől például nyugodtan vennék házat, de nem csak ezért. Később írom, miért is...
 
A felsorolt kritériumokkal persze találhat az ember számos házat, még hasonló áron is. Az ingatlanpiac kegyetlenül pang, alig lehet eladni valamit manapság. Ezért van az, hogy sokan és egyre többet engednek a ház árából, miközben az értéke nem csökkent. Gergőék háza is simán eladható lenne 22-23 millióért is és a "válcság" előtt egy hét alatt el is vitték volna ennyiért.
De "válcság" van, az emberek teljesen be vannak ijedve és semmiképpen nem vállal senki kockázatot.
És ez teljesen érthető.
Az egyik dolog a pénzügyi kockázat. Miatta vettem én magam is egy olcsóbb, Budapesttől sokkal messzebb lévő házat. Nekem nem volt sok lehetőségem, nem volt alaptőkém - mondjuk egy jól eladható lakás Budapesten - így bármennyire tetszett is Gergőék háza, nem mertem bevállalni ekkora kölcsönt.
De ha lett volna mondjuk tőkém és belefért volna a magam által kikalkulált havi törlesztőrészletbe, akkor CSAK ezt a házat vettem volna meg.
 
De nem a pénzügyi oldala a legdurvább egy ház megvásárlásának. Ha az ember utánajár és jó bankot választ, forint alapon és kellő önrészlettel, akkor egészen jól kiszámítható, mikorra és hogyan ér majd a kölcsön, vagy lízing végére. Munkanélküliség persze bármikor beüthet, de épeszű ember tartalékol és magában a kölcsönben is vannak megoldások pár hónap áthidalására. Így talán a pénzügyi oldal manapság, a svájci frankok után megszigorodott feltételek mellett azért vállalható.
Nem ez a nagyobb kockázat tehát.
 
Most pedig, amikor túl vagyunk egy hercehurcán és az első hónapok szívásain, azt mondom, hogy házat CSAK olyantól vennék, akit ismerek. Akiben bízok.
Ugyanis egy ház vásárlásánál ALAP, hogy ha idegentől veszed, akkor BECSAP.
Kit kisebb, kit nagyobb dolgokkal vernek át, de átvernek. Ez biztos!
Miért?
Egyrészt azért, mert nagyon pang a piac és sokan évek óta árulják a házukat. Amikor jön egy vevő, lehazudják a csillagokat is az égről, csak vegye meg végre valaki. Olyan rafinált és aljas csúsztatásokat alkalmaznak emberek, hogy égnek áll tőle az ember haja.
Idegennek tehát azt sem szabad elhinni, amit kérdez. Mindennek utána kell járni, szakértőket kell hívni a házhoz és szigorúan fel kell mérni a kockázatokat. Hogy a háznál milyen műszaki jellegű buktatók lehetnek.
Amikor ez megvan, kell csinálni egy kalkulációt és az alapján kell dönteni, hogy bevállalható-e a ház úgy, hogy tudjuk világosan, a kazánt hamarosan cserélni kell, a tetőt javítani kell, a házat le kell majd szigetelni, a villamos vezetékeket ki kell majd cserélni, az ablakokat ki kell majd cserélni. És még sorolhatnám, miken próbál meg egy átlagos magyar eladó átsiklani kecsesen, amikor az ember a ház műszaki állapotáról kérdezi.
 
Aki vett, vagy akart venni házat, annak bizonyára ismert mondatok ezek:
"Á, a kazán újszerű, amúgy meg örök darab, magyar gyártmány és fillérekért lehet venni hozzá alkatrészt...". A valóság mi? A kazánt gyártó magyar cég rég megszűnt, a javítás csak cserével oldható meg. Vagy: "28 fok van fenn az emeleten, olyan jó a fűtés...". A valóság: ahhoz, hogy a földszinten 18-20 fok legyen, az emeleten 28-at kell csinálni, olyan szarul lett kialakítva a rendszer. Vagy: "Ezeket az ablakokat nem szoktuk nyitogatni, mert a fürdőszobán keresztül meg a bejárati ajtón keresztül szellőztetünk, az sokkal jobban átszellőzteti a házat..." A valóság: Az ablakok be vannak rohadva és ha sikerül is kinyitni azokat, centiket lógnak és csak csavarhúzóval feszegethetők vissza. A fürdőszobán keresztül meg azért kell szellőztetni, mert a szarul kialakított padlóösszefolyó miatt pöceszag lenne. Vagy: "A kilincset kicsit meg kell csak emelni, máris zárható az ajtó, de mi ezt az ajtót soha nem szoktuk bezárni..." A valóság: az összes zárban el van törve a rugó és ezért kell a kilincset megemelni, az ajtót pedig azért nem szokták zárni, mert a zárnyelv helye ki sincs vésve az ajtótokból és így nem fordítható rá a kulcs...
És még sorolhatná, de nem teszem. Egyébként csak az a kérdés, hogy az eladó ennyire nem ért a műszaki dolgokhoz és ezért tudja minden szakember átverni, vagy ennyire rafinált, hogy a tudatlant így el tudja játszani, miközben nagyon is jól tudta, hogy az eladásra kínált házzal milyen gondok vannak. Vagy csak egyszerűen őt nem zavarják azok a dolgok, amik engem meg igen...
 
Egyébként nem nagyon érdekel. Tudomásul vettem, hogy egy használt házon mindig lesznek javítandó dolgok és egyébként én magam élvezem is, ahogy a kezem munkája nyomán egyre szebb és jobb lesz valami. Szerencsére a házunk vételekor ezeket a dolgokat bele is kalkuláltam a képletbe.
 
Nem reklamálok tehát, mindössze annyit szerettem volna mindezzel csak érzékeltetni, hogy sokkal jobban jár az ember, ha egy becsületes, igényes, műszaki beállítottságú embertől vásárolunk házat.
 
Mint például Gergő.
 
Abban biztos vagyok, hogy Ő se hazudni nem fog semmiről, de még csak elhallgatni sem fog olyan dolgot, amiről tud. És abban is biztos vagyok, hogy Őt nem tuta átverni egyetlen szakember sem, így ami már meg van javítva, az meg van javítva.
 
Összegezve tehát ha most vennék házat és az anyagi lehetőségeimbe bele is férne, akkor egy percig sem gondolkoznék ezen, az Érd csendes zugában, jó közlekedés mellett lévő, aranyos kis házacskán.
 
Mindössze azért írtam mindezeket le, hogy nehogy már egy idegen járjon jól ezzel a házzal!
További részleteket ide kattintva olvashatsz.
 
Ha valakivel jót akartok tenni, osszátok tovább ismerősök között!