2009. november 10., kedd

Utoljára.. először

Vannak az életben szakaszok, amelyek lezárulnak. Amikor az ember továbblép.
Hiába vidám az apropó, amiért most elhagyom a régi munkahelyemet, szomorúvá tesz a sok utoljára.
Ma elkezdődött.
Utoljára jártam ma az egyik vidéki telephelyen. Nem megyek oda többet, az új cégemnek még a közelben sincs semmi érdekeltsége. Utoljára találkoztam az ottani kollégákkal és valószínűleg utoljára ebédeltem a jól megszokott étteremben. Vége.
Félek a többi utoljára kezdetű mondattól. Pedig most nem az életemről van szó, csak egy melóról. Egy rohadt munkáról, amit utálnom kellene, de én szerettem. Csak nem mutatott semmiféle fejlődési lehetőséget - és itt nem anyagira gondolok, hanem főként emberire -, és túl fiatal vagyok ahhoz, hogy elásssam magamat egy melóhelyen. Pedig nyugdíjas állás, ahogy mondani szokták.
Mit lehet tenni, hogy az ilyen utoljára kezdetű mondatok elviselhetőbbek legyenek?
Azt hiszem, odateszek melléjük egy először kezdetűt. Azaz amikor utoljára csinálok valamit, mellépárosítom azt, hogy mi is volt, amikor ugyanezt először csináltam. Talán működik...
Szóval amikor először itt jártam, azt sem tudtam, merre van ez a város. Igazándiból az országnak ezen a felén sem jártam még soha, legközelebb talán 70 kilométerre voltam tőle. Az is 1987-ben lehetett. Nem ma volt, huszonkét éve... Aztán el kellett telnie vagy 15 évnek, hogy újra erre járjak, mostmár mint felnőtt, komoly mérnökember. Mennyire más így a vidék. Amikor az ember kocsiban utazva jön erre. Persze akkor még nem volt erre autópálya, az út a mostani 2,5 óra helyett pont a duplája volt. És veszélyes. Most szinte észre sem veszi az ember, és már bekanyarodott a kapun.
Hogy változtak-e az emberek? Bizonyára, de én nem látom meg azt sem, magam mennyit és hogyan változtam. Most is nyomor van az ország e részén de ennek ellenére az emberek most is kedvesebbek, mint a nyugati oldalon. És a káposztás bableves is finom, nameg a kapros húsgombócleves. Az mennyei. Ilyenkor felfüggesztem a diétámat is, erre ugyanis tudnak főzni...
Amikor először jöttem erre, semmit nem jelentett nekem ez a város. Most ismerős. Barátaim is vannak itt, legalább ők megmaradnak. Ha másként nem, talán a fejemben.
Az ízek is megmaradnak a számban, még lehet, hogy visszacsábítanak.
Lehet, hogy mégsem utoljára jártam ma itt?
Na lám, nem is olyan szomorú ez...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése